Az Amszterdami Szerződés

A Maastrichti Szerződést módosító, Amsterdami Szerződést 1997. október 2-án írták alá és 1999. május 1-én lépett hatályba.

Előzmények:

Az Amszterdami Szerződés az 1996. június 21-22-én, Firenzében tartott csúcsértekezlettel megnyitott és az 1997 júniusában, Amszterdamban befejezett kormányközi konferencia eredményeit foglalja magában.

Mind a konferencia összehívásának, mind az újabb szerződés létrehozásának az oka az volt, hogy a Maastrichti Szerződés nem tudott minden továbbfejlesztésre előirányzott kérdésben eljutni a valamennyi tagállam részéről kívánatosnak tartott megoldáshoz.

Ezért már e szerződés "N" cikke előirányozta egy kormányközi konferencia összehívását 1996-ra, az "A" és "B" cikkekben megjelölt uniós feladatok és célok megvalósítását jobban elősegítő, a Maastrichti Szerződést az integráció mélyítésének irányában továbbfejlesztő intézkedések kidolgozására.

A kormányközi konferencián egyik súlyponti feladatként a Maastrichti Szerződés által bevezetett politikák és együttműködési formák felülvizsgálatával foglalkoztak.

Ezen belül a konferencia kiemelt figyelmet fordított:
- az Unió külpolitikai mozgásterének szélesítésére és képességének erősítésére,
- a belső biztonság erősítésére a bel- és igazságügy terén teendő újabb intézkedésekkel,
- a demokratikus legitimáció növelésére,
- a transzparencia, a polgárközeliség továbbfejlesztésére,
- a rugalmas integrációs lépések lehetőségének megteremtésére, a közösségi "acquis" szerepének egyidejű fenntartása mellett.

A keleti kibővülés lehetőségeinek mind kedvezőbb megítélése emellett előtérbe állította az Unió intézményeinek működőképességével kapcsolatos kérdéseket; az intézmények továbbfejlesztésének módjait, eszközeit, hiszen nyilvánvaló, hogy egy nagyobb létszámú Európai Unió csak az intézményrendszer megújításával maradhat működőképes.

A kormányközi konferenciát komoly előkészületek előzték meg. Az Unió legfontosabb szervei: a Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament is külön-külön stratégiai jellegű anyagokat készítettek a tagállamok képviselőiből álló, szűk körű ún. reflection group ("gondolkodó csoport") részére. E csoport a munkáját - az Európai Tanács madridi értekezletének megbízása alapján - 1995. június 2-án Messinában kezdte meg, és a kormányközi konferenciát megnyitó firenzei csúcstalálkozó anyagainak az előterjesztésével fejezte be.
A kormányközi konferencia közel egyéves időtartama alatt két rendkívüli csúcsot is tartottak, és mind az ír, mind a holland elnökség igen intenzív tevékenységet fejtett ki a konferencia kezdetben lassan kibontakozó munkájának eredményessé tételéért.

A Maastrichti Szerződést módosító, Amsterdami Szerződést 1997. október 2-án írták alá és 1999. május 1-én lépett hatályba.

Az Amszterdami Szerződést, amely módosítja az Európai Unióról szóló szerződést, az Európai Közösségeket létrehozó szerződéseket és bizonyos kapcsolódó okmányokat, az állam- és kormányfők 1997. június 16-17-i, amszterdami ülése hagyta jóvá, és a tagállamok meghatalmazott képviselői 1997. október 2-án írták alá, szintén Amszterdamban. (A szerződés 1999. május 1-én lépett életbe.)

Főbb elemei:

1)     Közös kül- és biztonságpolitika

2)     Konstruktív tartózkodás

3)     Mr. vagy Ms. CFSP

4)     Bel- és igazságügy

5)     Schengeni Egyezmény

6)     Alapvető Jogok elve

7)     Együttdöntési eljárás kiterjesztése

8)     Megerősített együttműködés

9)     Átláthatóbb és polgárközelibb döntéshozatal

10) Foglalkoztatáspolitika

11) Szubszidiaritás

12) Intézményi működésben történő változások

13) Stabilitási és Növekedési Paktum

A szerződés tartalma:
Az 1997. október 2-án aláírt szerződés három részből (15 cikkből), valamint jegyzőkönyvekből és nyilatkozatokból áll.

Az első rész tartalmazza az alapszerződések kiegészítéseit és módosításait, öt cikkben és több mint száz bekezdésben. A második rész az Európai Közösségeket létrehozó szerződések szövegének egyszerűsítéséről és egységes rendbe való foglalásáról rendelkezik hat cikkben, az említett szerződések több mint száz cikkét és számos jegyzőkönyvét, valamint mellékleteit érintően. A harmadik rész a záró rendelkezéseket tartalmazza, valamint rendelkezik az Európai Unióról szóló szerződés cikkeinek átszámozásáról és egységes szerkezetbe foglalásáról.
Mindezek eredményeképpen az Amszterdami Szerződés hatálybalépését követően mind az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról, mind az Európai Unióról szóló szerződések megújulnak, nemcsak tartalmilag, hanem szerkezetileg és a cikkek számozását illetően is.

Az Amszterdami Szerződéshez 13 jegyzőkönyv tartozik.

Köztük olyanok, amelyek pl. rendelkeznek a "schengeni acquis"-nak (Schengeni Egyezmény) az Európai Unió kereteibe való integrálásáról, az európai intézményekről, figyelemmel az EU kibővülésére, a menedékjogról, a szubszidiaritás és az arányosság elveinek alkalmazásáról.

A szerződéshez kapcsolódik továbbá 51 olyan nyilatkozat, amelyet a konferencia elfogadott, és 11 olyan nyilatkozat, amelyet tudomásul vett.

Az Amszterdami Szerződés az alábbi témakörökben fejlesztette tovább az Európai Közösség elsődleges jogát:

a) az alapvető jogok terén, valamint a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének elősegítésére a tagállamok alkotta térségben (az egységes belső piac, a gazdasági és monetáris unió politikai dimenziókban való továbbfejlesztéseként),

b) a polgár és az Unió kapcsolata, a polgárközeliség erősítése terén,

c) a közös kül- és biztonságpolitika terén az Unió cselekvőképességének növelése érdekében,

d) az Unió intézményei és eljárásai terén,

e) megteremti a kereteket szorosabb integrációs lépések bevezetésére a tagállamok egy-egy csoportjának ebben való érdekeltsége esetén. (Ez az ún. flexibilitási, azaz rugalmassági elv alkalmazása.)

Részletesebben:
a) Az Amszterdami Szerződés újólag megerősíti azokat az alapelveket, amelyeken az Európai Unió nyugszik (szabadság, demokrácia, emberi jogok és jogállamiság). Ezek betartását a tagság előfeltételévé teszi (1. cikk 15. pont), továbbá felhatalmazást ad arra, hogy ha ezeket az elveket egy tagállam komolyan és tartósan megsérti, a Tanács minősített többséggel, az Európai Parlament meghallgatását követően határozzon az érintett tagállam szavazati jogának és egyéb jogainak a felfüggesztéséről, az érintett tagállam kötelezettségeinek a változatlanul hagyása mellett.

Ami "a szabadság, biztonság és jog térségének" a fokozatos kiépítését illeti, itt részben a Schengeni Egyezmény tartalmának az EU-szerződésbe való beépítéséről, részben a Maastrichti Szerződés 3. pillérét érintő rendelkezéseknek az 1. pillérhez való átcsoportosításáról van szó. Ezek a rendelkezések olyan területeken hoznak létre közösségi politikát, mint a vízumpolitika, a menekültügy és menedékjog, az EU külső határainak ellenőrzése, a bevándorlás, együttműködés a polgári jogi kérdésekben. Ezeken a területeken a szerződés hatálybalépését követő első öt évben a Tanács - a Bizottság javaslatára és az Európai Parlament meghallgatásával - egyhangúan dönt. Az öt év elteltét követően viszont egyhangúlag határozatot hozhat arról, hogy a közös döntéshozatali (kodecíziós) eljárásra tér át.

Nagy-Britannia és Írország derogációval rendelkezik (azaz kívül marad) a fenti rendelkezéseket illetően, de bármikor dönthet úgy, hogy csatlakozik valamely határozathoz. E két tagállam nem tagja a Schengeni Egyezménynek. Dánia esetében eltérő a helyzet: 1996-ban aláírta a Schengeni Egyezményhez való csatlakozásáról szóló jegyzőkönyvet, s csak azoknak az intézkedéseknek a tekintetében élvez derogációt, amelyeket az Amszterdami Szerződés cikkei alapján hoznak.

A harmadik pillér, a bel- és igazságügyi együttműködés fennmaradó részeit "A rendőrségről és a bűnügyekben való igazságügyi együttműködésről szóló rendelkezések" című fejezet tartalmazza (1. cikk 11. pont). Ezek célja: harc a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem, a csalás és más bűncselekmények ellen, ill. ezek megelőzése, a rendőrség, a vámszervek és az igazságügyi szervek, valamint az Europol révén.

b) Az Unió polgárait érintő változtatások és újítások közül a két legjelentősebb az, hogy az Amszterdami Szerződés szövege tartalmaz egy új, önálló foglalkoztatási fejezetet (2. cikk 19. pontja szerint), másrészről elfogadja és a szerződés szövegében rögzíti az Európai Szociális Chartában és a Munkások Alapvető Szociális Jogainak Közösségi Chartájában lefektetett célokat, előirányozza a megvalósításukat szolgáló intézkedéseket (2. cikk 22. pont). Az 1998 áprilisában megalakult brit munkáspárti kormány ugyanis bejelentette készségét a szociálpolitikai együttműködésben való részvételre.

A foglalkoztatási fejezet előirányozza egy foglalkoztatási bizottság létrehozását, amelynek az a feladata, hogy a tagállamok közötti információcsere és együttműködés, valamint összehasonlító elemzések és "kísérleti projektumok" útján elősegítse a foglalkoztatás magas szintjének elérését. Bár ezek a lépések még nem járnak harmonizációs kötelezettségekkel vagy pótlólagos költségvetési kiadásokkal, ezen a területen is megtörténtek a kezdeti integrációs lépések. Jól mutatja e kérdésnek az Unión belüli politikai jelentőségét, hogy az Európai Tanács már 1997 novemberében (vagyis a szerződés hatályba lépte előtt) egy rendkívüli, csak a foglalkoztatásnak szentelt értekezletén részletes akcióprogramot fogadott el e feladatok megoldására.

A szociálpolitika területén a fő célok: az élet- és munkafeltételek javítása (társadalombiztosítás és szociális védelem, a dolgozók egészségének és biztonságának védelme a munkahelyi környezetben), valamint a foglalkoztatottság növelését elősegítő különféle feltételek létrehozása-javítása (különös tekintettel a munkaerőpiacról kirekesztett személyek integrálására, a nők és férfiak esélyegyenlőségének biztosítására a munkaerőpiacon, harmadik országok állampolgárainak foglalkoztatására). A Közösség akciója kétféle: egyrészt szabályoz, másrészt előmozdítja a tagállamok együttműködését, koordinálja tevékenységüket. A szabályozás irányelvek megállapításával, minimális feltételek előírásával történik - tárgykörtől függően többségi döntéshozatallal vagy egyhangúsággal.

A polgárközeliséget javító változtatások körébe sorolható az a rendelkezés is, hogy az európai állampolgárokat közvetlenül érintő egyes politikákat illetően (környezetvédelem, egészségügyi politika, fogyasztóvédelmi-fogyasztói politika, csalás elleni küzdelem) a határozatokat a jövőben minősített többségi szavazással és az EP-vel közös döntéshozatali eljárással hozzák (2. cikk 26-34. pont).

Ebbe a témakörbe sorolhatók a transzparencia javítására és a szubszidiaritás alkalmazásának elősegítésére tett lépések is. Az előbbit szolgálja az a rendelkezés, amely viszonylag széles körben hozzáférhetővé teszi a közösségi dokumentumokat (2. cikk 45. pont). A szubszidiaritásról pedig külön - csak e kérdéssel foglalkozó - jegyzőkönyvet csatoltak az Amszterdami Szerződéshez.

c) Az Amszterdami Szerződés (1. cikk 10. pont) kimondja, hogy az Uniónak közös kül- és biztonságpolitikát kell kialakítania és megvalósítania, a kül- és biztonságpolitika valamennyi területét érintően, a szerződésben rögzített célokkal.

A célok megvalósításához meg kell határozni a közös kül- és biztonságpolitika elveit és általános irányelveit, dönteni kell a közös stratégiákról (ez új elem), közös akciókat kell jóváhagyni, közös állásfoglalásokat kell elfogadni, és meg kell erősíteni a tagállamok közötti rendszeres együttműködést a politika végrehajtásában.

A közös kül- és biztonságpolitika elveinek, általános irányelveinek és közös stratégiáinak meghatározása az Európai Tanács szintjén, egyhangúsággal történik. A tagállamok kormányközi alapon folyó együttműködése tehát lényegében nem változott meg, mindazonáltal több olyan módosítást fogadtak el, amelyek áttekinthetőbbé és hatékonyabbá tehetik a második pillér működését.
Bár a második pillért illetően továbbra is uralkodó marad az egyhangúságon alapuló döntéshozatal, a konstruktív tartózkodás intézményének bevezetése lehetővé teszi ennek megkerülését. A közös akciókat, közös pozíciókat és az azok végrehajtására szolgáló lépéseket minősített többséggel lehet meghozni, ami jelentős előrelépésnek tűnik. Ezt azonban ellensúlyozza az, hogy bármelyik állam lényeges nemzeti politikai megfontolásokra hivatkozva megakadályozhatja ezt, és ekkor az ügyet az Európai Tanács elé kell terjeszteni, ahol a döntéshozatal egyhangúsággal történik.
A közös kül- és biztonságpolitikát a jövőben a közösségi költségvetésből finanszírozzák. (A finanszírozandó tételek: választási megfigyelők, EU-különmegbízottak, konfliktusmegelőzés, béke- és biztonságteremtő intézkedések, pénzügyi támogatás leszerelési intézkedésekhez, hozzájárulás nemzetközi konferenciákhoz stb.) Az ezt szabályozó intézményközi egyezményt elfogadták.

Megváltozik az EU külső képviselete. Az eddigi ún. trojka helyébe (az előző, a működő és a soron következő elnökség külügyminisztere) a jövőben a működő elnökség külügyminisztere, a Bizottság képviselője és a Tanács főtitkára, mint a közös kül- és biztonságpolitika fő képviselője (High Representative) lép, és ezzel egyértelműbbé válik az EU külpolitikájának arculata és folyamatossága. E képviselők munkáját egy stratégiai tervező és figyelemfelhívó (early warning) egység fogja támogatni. Az egység a tagállamok, a Bizottság, a Főtitkárság és a Nyugat-európai Unió (WEU) szakértőiből áll majd, és a Tanács főtitkárának alárendelve dolgozik.
Erősödik az EU és a WEU közötti kapcsolat, de az utóbbit nem integrálják az Európai Unióba. Az EU igénybe veheti majd a WEU operatív kapacitásait, a szerződésben újonnan rögzített ún. petersbergi feladatok megoldására (humanitárius feladatok, mentőegységek, békefenntartó feladatok, mint válságmegoldó harci bevetések, beleértve a béketeremtő intézkedéseket).
Ezzel létrejött egy átfogó cselekvési eszközrendszer, amelynek segítségével az EU a korábbinál határozottabb szerepet vállalhat a nemzetközi rendszerben.

d) Az intézményrendszer továbbfejlesztése terén csupán kisebb lépések történtek, de a legjelentősebb problémákat nem sikerült megoldani. A változások közül kiemelendő, hogy megerősítették a Bizottság elnökének a szerepét (részt vesz a biztosok kiválasztásában, hatáskört kap az Unió politikai irányvonalának kidolgozásában, és növekszik mozgástere a Bizottságon belül a feladatok szétosztásában). Erősödik a demokratikus legitimációja azáltal, hogy noha erre a posztra a Tanács tesz személyi javaslatot, jóváhagyása az Európai Parlamenten keresztül történik (3. cikk 1. és 2. pont).

A bizottsági tagok számát 20 főben korlátozták. Az első bővítési kör során a nagy tagállamok lemondanak a két bizottsági helyük egyikéről, de csak akkor, ha előzőleg sikerül megállapodni a szavazatok súlyozásának újraszabályozásában. Legalább egy évvel azelőtt, hogy az EU tagjainak száma meghaladja a 20-at, össze kell hívni a tagállamok kormányképviselőinek a konferenciáját, hogy áttekintsék a szerződéseknek az intézmények összetételéről és működéséről szóló rendelkezéseit (Jegyzőkönyv az intézményekről, kitekintéssel az Európai Unió bővítésére). A jegyzőkönyvben rögzített megoldás nem kielégítő és vitatott voltára utal, hogy a tárgyalások legutolsó "pillanataiban" létrejött erről a kérdésről egy - a fentiekkel nem teljesen összhangban lévő - külön belga-francia-olasz nyilatkozat, amelyet végül a szerződés szövegének szerkesztői a konferencia által csupán tudomásul vett és nem elfogadott nyilatkozatok keretében csatoltak a szerződés szövegéhez.

Ez a nyilatkozat megállapítja, hogy a kormányközi konferencia alapján az Amszterdami Szerződés nem teljesíti azokat a követelményeket, amelyeket az Európai Tanács madridi értekezlete az intézmények működésének lényegi továbbfejlesztése szempontjából szükségesnek minősített, és ennek a megoldását az említett országok elengedhetetlen feltételnek tartják az első csatlakozási tárgyalások lezárásához. Ezek az országok fontosnak tartják a minősített többségi szavazáson alapuló döntéshozatal lényeges kiterjesztését is.
Az Európai Parlament tagjainak a számát 700-ban maximálták (3. cikk 3. pont).
Az EP jogai a korábbiakban említett két területen kívül (az Európai Bizottság elnökének jóváhagyása, valamint annak megállapítása, hogy valamely tagállam tartósan megsértette az alapvető jogokat) elsősorban azzal szélesedtek, hogy a közös döntéshozatali eljárás alkalmazását 23 területre növelték. Ebből 16 terület esetében a tanácsi döntéshozatali eljárás is változott: átkerültek a minősített többségi szavazással történő döntéshozatali eljárás körébe. Az ún. együttműködési eljárás alá tartozó területek a közös döntéshozatal (kodecízió) körébe kerültek.
A többi közösségi intézmény, mint az Európai Bíróság, a Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága hatáskörét is bizonyos tekintetben bővítették.

e) A szerződés külön fejezetét képezi - és a korábbiakhoz képest új integrációs elemet jelent - "A szorosabb együttműködésről szóló rendelkezések" című, más néven "flexibilitási" fejezet, amely azt kívánja elősegíteni, hogy egy-egy kérdésben, egy-egy területen az integráció előrehaladásában érdekelt országok lépéseit az integrációra alkalmatlan (vagy abban az időszakban alkalmatlan), azt nem kívánó tagállamok ne blokkolhassák. Ezért létrehoztak egy általános klauzulát, amely meghatározza a szűkebb együttműködés alapvető feltételeit, és két külön záradékot, amelyek az első és a harmadik pillér tekintetében pótlólagos előfeltételeket rögzítenek ilyen szűkebb együttműködés létrehozásához. A második pillér, azaz a közös kül- és biztonságpolitika terén nem hoztak létre külön záradékot.
A WEU keretében a konstruktív tartózkodás és az intenzívebb együttműködés lehetőségein keresztül szintén megvannak a rugalmassági lehetőségek.
Egyéb területeken többségi határozattal hoznak döntést a szorosabb együttműködés megkezdéséről. Minden tagállam rendelkezik azonban egyfajta vétójoggal, ha nemzeti érdekei ellentétesek a tervezett intézkedéssel.

A Maastrichti Szerződés és az 1996-97. évi kormányközi konferencia

Az Európai Unióról szóló szerződést két kormányközi konferencia készítette elő: az egyik a gazdasági és monetáris unió (GMU) létrehozásával foglalkozott, a másik a politika unió kialakításának mikéntjét járta körül. Az előbbit az ún. Delors-jelentés alapján, a másodikat Kohl és Mitterrand 1990 áprilisában tett közös kezdeményezésére hívták össze. Mindkét konferenciáról az Európai Tanács 1990. júniusi dublini értekezletén döntöttek, és 1990. december 14-15-én nyitották meg őket Rómában. A kormányközi konferenciák egy-egy évet tartottak, egymással párhuzamosan folytak, azzal a céllal, hogy a 12 tagállamból álló Közösség fokozatosan unióvá, azaz a tagállamok átfogóan integrált és cselekvőképes szövetségévé váljon.

A szerződést 1992. február 7-én írták alá, és 1993. november 1-jén lépett hatályba. Az aláírást követő tagállami ratifikáció több országban referendumot igényelt. Az ír referendum nagy, a francia kisebb többséggel fogadta el. A dán referendumon a szerződés először megbukott, majd másodszor - közbenső kompromisszumos megoldások keresése alapján és az ennek szentelt edinburgh-i csúcstalálkozó eredményeinek figyelembevételével - nyert elfogadást. Németországban alkotmánymódosítás volt szükséges a szerződés elfogadásához.

Előzmények:
Az Európai Unió mint cél többször szerepelt közösségi állam- és kormányfői megnyilatkozásokban, dokumentumokban. 1971 elején hozzá is kezdtek - a Werner-terv alapján - a gazdasági és monetáris unió létrehozásához. A terv - a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása, az 1973-74. évi olajválság, valamint a német és francia érdekek és felfogások közötti koncepcionális ellentétek miatt - megbukott.

A gondolat (gazdasági és monetári unió) ismét megjelent az Európai Unióról szóló 1983. június 19-i "ünnepélyes nyilatkozatban", az Európai Parlamentnek az Európai Unió létrehozásáról szóló, 1984. február 14-i szerződéstervezetében, majd az egységes belső piac létrehozásának befejezését az Európai Közösség elé feladatként állító, 1987. július 1-jén hatályba lépett Egységes Európai Okmányban.

Az Európai Tanács az 1988. évi hannoveri ülésén bizottságot hozott létre a gazdasági és monetáris unió lehetséges menetrendjének megvizsgálására. Az Európai Tanács 1989 júniusában Madridban a jelentést stratégiaként fogadta el. A kérdés megvitatására 1990 decemberében Rómában összehívott kormányközi konferencia, amelynek tevékenységére nagymértékben hatottak az Európában eközben végbemenő nemzetközi politikai események (német újraegyesítés, a Közép- és Kelet-Európában történő alapvető fordulatok, ezeknek az országoknak a növekvő érdeklődése az EK-beli tagság iránt, az EK ebből eredő azon félelmei, hogy ez az integráció mélyülésének rovására történik), előtérbe helyezte az integráció mélyítését, a gazdasági és monetáris unió irányában történő egyidejű előrelépéssel való összekötését. Az ezen az alapon elindított tárgyalássorozat vezetett el - kompromisszumos megoldásként - az Európai Unióról szóló szerződés 1991. decemberi aláírásához, ill. - további kompromisszumok elfogadásával - a szerződés 1993. november 1-jei hatálybalépéséhez.

A szerződés tartalma
A szerződés három pillérre állította az Európai Uniót, az alábbiak szerint:

a) A korábbi EGK-t létrehozó szerződésre, amely kibővült a gazdasági és monetáris unió létrehozásával, további közösségi politikákkal vagy már meglévők megerősítésével (szociálpolitika, szakképzés, ifjúsági politika, kultúra, egészségügy, fogyasztóvédelem, transz-európai hálózatok, iparpolitika, gazdasági és szociális kohézió, kutatás és technológiafejlesztés, környezetvédelem ), ill. ezekben való integrációs lépésekkel, valamint egy új integrációs elemmel, az ún. uniós állampolgárság intézményével. (Módosításra került az Európai Közösséget alkotó másik két közösség, a Szén- és Acélközösség, valamint az Atomenergia Közösség alapító szerződése is, de e módosítások alapvetően a szerződések intézményi, döntéshozatali elveinek az egységesítésére irányulnak.)

b) Az EU közös kül- és biztonságpolitikájára, amely a szerződésben megjelölt célokat szolgáló közösségi akciókra irányul.

c) A bel- és igazságügy területén folytatandó együttműködésre, egy sor konkrétan megjelölt, közös érdekű ügyben és témakörben (többek között: a menekültügyi és bevándorlási politikában, a kábítószerek és a terrorizmus elleni harcban való rendőrségi együttműködésben).

A szerződést szövegszerűen áttekintve - a szöveg szerinti sorrendben - a következő érdeklődésre számot tartó elemek emelendők ki:

A preambulum megjelöli a célokat, melyek:

·       az európai integráció új fokra emelése,

·       az integrációs szervek munkájában a hatékonyság és a demokrácia erősítése, azzal a céllal, hogy a rájuk bízott feladatokat egységes szervezeti keretben jobban meg tudják oldani

·       a nemzetgazdaságok erősítése és konvergenciájának elérése, az egységes stabil valutát is magában foglaló gazdasági és monetáris unió létrehozása

·       a belső piac megvalósítása, valamint a kohézió és a környezetvédelem erősítésének keretében a tagállamok gazdasági és szociális előrehaladásának elősegítése (és olyan politikák követése, amelyek biztosítják, hogy a gazdasági integráció során elért eredményekkel párhuzamosan egyéb területeken is előrehaladás következzék be),

·       az uniós állampolgárság létrehozása,

·       közös kül- és biztonságpolitika létrehozása (ehhez hosszabb távon közös védelmi politika tartozik, amely később közös védelemhez is vezethet)

·       az állampolgárok szabad mozgása, biztonságuk egyidejű garantálásával.

I. cím: Közös rendelkezések

A közös rendelkezések kiterjednek a jövendő Unió stratégiájára, egységes intézményi kereteire, a közösségi tevékenység, a döntéshozatal koherenciájára, az Európai Tanácsnak mint politikai irányító szervnek a helyére és feladataira. A cél a döntéshozatal demokratikus elemeinek erősítése. E rendelkezések kifejezetten hangsúlyozzák a tagállamok nemzeti identitásának tiszteletben tartását, az EU-nak az emberi jogok és alapszabadságok iránti elkötelezettségét, a szubszidiaritás elvének a közösségi döntéshozatalban történő alkalmazását.

II. cím: Rendelkezések az EGK-t létrehozó szerződés módosításáról

E rész behatóan foglalkozik a gazdasági és monetáris unió második és harmadik szakaszának jellemzőivel és feltételeivel. Ez a témakör az uniós egyezmény talán legkidolgozottabb és a - jegyzőkönyveket és nyilatkozatokat is figyelembe véve - legterjedelmesebb része.

Ennek legfőbb elemei:
A GMU második szakasza 1994. január 1-jén lépett hatályba.

Létrejött az Európai Monetáris Intézet, amelynek feladata volt, hogy javaslatot dolgozzon ki az Európai Központi Bankok Rendszerének a GMU harmadik szakaszában való működésére, és terjessze ezt elő határozathozatalra az Európai Központi Bank felállításakor. (A szerződés rögzíti, hogy az Európai Központi Bank politikailag - kormányoktól és társadalmi szervezetektől - független, hattagú igazgatóságát nyolc évre választják.) A szerződés előirányozta, hogy a nemzeti központi bankok 1997. január 1-jéig a kormányoktól függetlenné válnak. A valuták árfolyamát visszafordíthatatlanul az ECU-kosár szerint határozzák meg.

Kosárvaluta – későbbi euró. A Maastrichti Szerződés első pillére (gazdasági és monetáris unió) harmadik szakasza alapján, az ECU összetétele nem változik, értékét rögzítik. Először az Európai Bizottság és az Európai Monetáris Intézet megvizsgálják, hogy az egyes tagállamok miként teljesítik a konvergencia programot. Majd a Tanács a Bizottság ajánlása alapján megállapítja, hogy az egyes tagállamok teljesítik-e a közös valuta bevezetéséhez szükséges feltételeket. 1999. január 1-én az ECU a nemzeti valuták helyébe lép (későbbi euro) és önálló valutává válik.

A GMU harmadik szakaszára való áttérés feltételeit a szerződés 109/j. cikke jelöli meg, és 5. és 6. jegyzőkönyve konkretizálja, pontos konvergenciakritériumokat határozva meg:

·       A költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át.

·       Árstabilitásnak kell érvényesülnie olyan módon, hogy a vizsgálatot megelőző évben az adott ország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg annak - vagy annak a legfeljebb három - országnak az inflációs rátáját, amely vagy amelyek az árstabilitás tekintetében a legjobbak (fogyasztói árindexek alapján mérve az inflációt).

·       Az adott országban az árfolyam-ingadozás az Európai Monetáris Rendszer (EMS) által előírt sávok között maradjon a vizsgálatot megelőző legalább két évben, bilaterális árfolyamát pedig nem értékelhetik le az említett időszakban.

·       A hosszú lejáratú hitelek átlagos kamatlába nem haladhatja meg 2 százalékpontnál többel a vizsgálatot megelőző egy évben annak - vagy annak a legfeljebb három - tagállamnak a mutatóját, amelyek az árstabilitásban a legjobb eredményt érték el.

·       A szerződés részletesen előírta a felkészülés teendőit a Közösség intézményei és a tagállamok részére egyaránt. A Tanácsnak ellenőriznie kell a kritériumok teljesítését. A felkészüléshez az országok konvergenciaterveket terjesztenek a Tanács elé.

A szerződés lehetőséget ad a szankcionálásra, ha a tagországok nem teljesítik az elfogadott előirányzatot a költségvetési hiány csökkentésére. A szerződés előirányozta, hogy ha 1997 végéig nem döntenek a harmadik szakaszra való áttérés időpontjáról, akkor ez 1999. január 1-jén megkezdődik, és az Európai Tanácsnak megfelelő összetételű tanácsnak kell 1998. július 1- jéig döntenie arról, hogy mely tagállamok vesznek ebben részt. A kimaradó tagállamokra kivételes szabályozás érvényesül. Legalább kétévente, de egy derogációval (kivételes szabályozással) rendelkező tagállam kérésére a Tanács ennél gyakrabban is felülvizsgálja a kritériumok teljesülését, és - pozitív döntés esetén - a tagállam csatlakozik a GMU harmadik szakaszához, átvéve az addigi acquis communautaire-t.

Az Európai Gazdasági Közösség, amelynek elnevezését az Európai Unióról szóló szerződés Európai Közösségre módosította, megőrzi a korábbi közösségi politikáit, sőt ezek ki is bővülnek (kulturális politikával, az egészségüggyel, a fogyasztóvédelemmel, a transz-európai hálózatok létrehozásával és fejlesztésével és az iparpolitikával). A Közösség tevékenysége bővül az általános és szakmai képzés, az ifjúságpolitika, a kutatás és a technológiai fejlesztés terén való belső együttműködéssel.

A szerződés szélesítette a gazdasági és szociális összetartás feladatait. Egy új, ún. Kohéziós Alapot hozott létre, amely a környezetvédelem, valamint a közlekedési infrastruktúra fejlesztéséhez, a transz-európai hálózatok projektumainak létrehozásához járul hozzá.

Az alapból való részesedést két feltételhez kötötte:

• az adott ország mutatója kevesebb legyen, mint a közösségi átlagos egy főre jutó GNP 90%-a (vásárlóerő- paritáson számítva)
•  rendelkezzék a gazdasági konvergencia teljesítését eredményező programmal, a szerződés 104.c cikkének megfelelően.
  (A Kohéziós Alapból az 1999 végéig tartó pénzügyi időszakban Spanyolország, Portugália, Írország és Görögország részesedik.)

A Közösség szerveit és döntéshozatali eljárását illetően a szerződés - az 1987-ben hatálybalépett Egységes Európai Okmányhoz képest - további előrelépéseket tesz a demokratizálás irányában, bár a változások összességükben nem elégítették ki a várakozásokat. A korábbiakban is meglévő szervek, azaz az Európai Parlament, az EK Tanácsa, az EK Bizottsága, az Európai Bíróság kiegészülnek - a Közösség ötödik szerveként - az Európai Számvevőszékkel. Emellett a közösségi döntéshozatali eljárás demokratizálása céljából új intézmény alakul, a Régiók Bizottsága, amely regionális és helyi kollektívák képviselőiből áll. (Jogi státuszát tekintve ez a szerv az Európai Bizottság ugyanolyan tanácsadó segédszervezete, mint a korábbiakban létrejött Gazdasági és Szociális Bizottság. Konzultációs joga azokban az esetekben van, ha azt a szerződés a meghatározott rendelkezésekben kimondja.)

Az Európai Tanács az Európai Unió állam- és kormányfőinek, valamint a Bizottság elnökének az 1960-as évek vége óta rendszeresen ülésező csúcsértekezlete, s noha alapvető fontosságú aktuális és stratégiai kérdéseket érintően politikailag és gyakorlatilag az Unió legfőbb döntéshozó szervének minősíthető, jogi értelemben továbbra sincs besorolva a döntéshozatali struktúrába. A szerződés közös rendelkezéseinek D cikkében az Európai Unió fejlődéséhez szükséges impulzusokat adó és e fejlődés általános politikai célkitűzéseit meghatározó szervként jelenik meg, amely minden üléséről jelentést tesz az Európai Parlamentnek, valamint évente írásos jelentést ad az Unió előrehaladásáról. Jogilag így változatlanul a Tanács a legfőbb döntéshozó szerv.

Az Európai Parlament (EP) szerepe a Közösség döntéshozatali folyamatában a Maastrichti Szerződéssel erősödött, mindemellett a vélemények többsége szerint továbbra is fennmaradt az ún. demokráciadeficit, azaz az EP szerepének nem kielégítő volta. Az EP-nek a szerződés sokféle feladatot szánt:

a) A Római Szerződésben az EP szerepe a döntéshozatalban az ún. konzultációs mechanizmuson keresztül érvényesült. (A Parlament véleményét a Tanács meghallgatja, de a döntésében nem köteles figyelembe venni.) Eredetileg egy kivétel volt: a Közösségek zárszámadásának jóváhagyása, amely teljességgel a Parlament hatáskörébe tartozott.
b) Az Egységes Európai Okmány bevezette az ún. kooperációs eljárást (a Parlament meghatározott időtartamon belül javasolhat módosítást - a végső fázisban, az esetek többségében, a Tanács minősített többséggel dönt). Az Egységes Okmány - új eljárásként - meghatározott esetekben a Tanács döntésének előfeltételeként előírta az EP egyetértését.

A Közösséget érintő nemzetközi szerződések megkötéséről tehát minden esetben a Tanács dönt. A Parlament egyetértésére, jóváhagyására olyan megállapodások megkötéséhez van szükség, amelyek külön intézményi keretet hoznak létre, jelentős pénzügyi hatással járnak a Közösségre nézve, ill. olyan jogi dokumentum megváltoztatását igénylik, amely - az Európai Unióról szóló szerződéssel bevezetett - ún. közös döntéshozatali eljárással jött létre.

III. cím: Rendelkezések az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés módosításáról

IV. cím: Rendelkezések az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó szerződés módosításáról

V. cím: Rendelkezések a közös kül- és biztonságpolitikáról

VI. cím: Rendelkezések a bel- és igazságügyi együttműködésről

VII. cím: Záró rendelkezések

Az "N" cikk foglalkozik a módosítási eljárás feltételeivel, valamint előirányozta 1996-ra a szerződés meghatározott céljaival összefüggésben kijelölt "revíziós" konferencia összehívását. Az "O" cikk foglalkozik az új tagok felvételének szabályozásával.

Az Egységes Európai Okmány

1985: Jacques Delors került a Bizottság élére és lezárta az europesszimizmus időszakát

A FEHÉR KÖNYV a belső piacról:

1984. Dooge-bizottság (James Dooge ír külügyminiszter vezetésével) megalakulása

• Célja: az európai integráció további menetének és a Közösség további célkitűzéseinek megvitatás
• Jelentés:
1. az Európai Közösség alakuljon Európai Unióvá
2. valósuljon meg az egységes belső piac 
3. az európai külső identitás meghatározása
4. egységes európai jogi térség kialakítása
5. az Európai Monetáris Rendszer erősítése
6. közös politikák: környezetvédelem, kultúra, szociális ügyek, biztonság- és védelempolitika fejlesztése
7. a konszenzusos döntéshozatal kiterjesztése több területre a Miniszterek Tanácsán belül
8. az Európai Bizottság tagjainak létszámának korlátozása (egy bizottsági tag = egy tagállam) + az elnök választásában az Európai Parlamentnek is jusson szerep
9. további kormánykonferencia összehívására történő javaslat
• Eredmény: 
• a kezdeményezés nem ért célt
• de megállapodás született, hogy az alapszerződéseket felülvizsgálják
• 1985-ben megállapodtak, hogy kormányközi konferenciát hívnak össze

1985. Milánó: Lord Cockfield - az Európai Bizottság alelnöke - elkészítette a Fehér könyvet a közös piacról.

• A nem teljesen szabad és egységes piac korlátokat támaszt, amelyek a nyereséges működést hátráltatják. Ezeknek az akadályoknak a megszűntetésével lesz ténylegesen szabad a kereskedelem, és válik a közös piac egységesen működő belső piaccá.
• Megjegyzés: 
• FEHÉR KÖNYV - jogalkotást megelőző stratégiai javaslatokat tartalmazó dokumentumok
• ZÖLD KÖNYV - a jogalkotási folyamat korábbi stádiumára utal. Ez előzi meg a Fehér Könyvet.

A Római Szerződésben rögzített vámunió sikeresen megvalósult, azonban nem ez volt a végcél.
Európa válaszúthoz érkezett. Vagy határozottan halad előre, vagy marad a középszerűség szintjén.
A kérdés az volt, hogy a gazdasági integráció megvalósul-e, vagy Európa egy egyszerű szabadkereskedelmi övezetté válik.


A FEHÉR KÖNYV három részből áll:

1. Fizikai akadályok elhárításának teendői

•  határellenőrzések: vám-, útlevél-, személyi-, poggyászellenőrzés

2. Technikai akadályok elhárításának teendői

• különböző szabványok, termékekre vonatkozó előírások
• szolgáltatási szféra liberalizálása szükséges
• valamennyi tagállam nyitott a többi tagállam előtt, ott áruval és szolgáltatással jelenhet meg
• az elektromos, az építőipari, az információs technológiák és telekommunikáció szektorban európai szinten szükséges egyesíteni az előírásokat és szabványokat
• Fő cél: a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlásának elősegítése

3. Pénzügyi (Fiskális) akadályok elhárításának teendői

•  akadályok: különböző mértékben és formában megállapított adóterhek
• az akadályok elhárítása és felszámolása elsősorban az áruk és szolgáltatásának szabad áramlásának kedvez

1985. Milánó: Európai Tanács ülésén döntés született a kormányközi konferencia létrehozásáról
Három téma:

1. 1992-ig létrehozandó belső piac
2. közösségi intézmények működésének hatékonyabbá tétele
3. közös kül- és biztonságpolitika

1986. az Egységes Európai Okmány aláírása

Az Egységes Európai Okmány főbb elemei:
1987. július 1-jével lépett hatályba.

• A dokumentum módosította először az alapszerződéseket.
• Tartalmazza az egységes belső piac kialakításának tervét.   
• A belső különbségek feloldását tűzi ki célul, a belső határnélküliséget hangsúlyozza, azaz az áru, a személyek, a szolgáltatások és a tőke akadály nélkül áramolhat. 
• az Európai Tanács évente legalább kétszer ülésezik
• bevezetik az együttműködési eljárást - a Parlament befolyása növekszik
•  a Tanács érdekévé vált, hogy döntései előtt a Parlament javaslatait is figyelembe vegye
•  hozzájárulási eljárás bevezetése
• a Parlament beleegyezése nélkül nem születhetnek meg bizonyos döntések - vétójogot biztosít a Parlamentnek
• pl. új tagok felvétele és egyéb nemzetközi kérdések
• konkrét menetrendet rögzít: 
•  A tagállamok rögzítik, hogy határozott politikai szándékkal rendelkeznek arról, hogy 1993. január 1-je előtt meghozzák azokat a határozatokat, amelyek a belső piac megvalósításához szükségesek.
• rögzíti az Elsőfokú Bíróság létrehozásának előzményeit
• a Tanács egyhangú határozattal létrehozhat a Bíróság mellett egy bíróságot, amely eljárhat egyes természetes vagy jogi személyek által indított keresetekben első fokon

Az európai integráció második szakasza (1973-1985); Az europesszimizmus időszaka II. - Portugália és Spanyolország csatlakozása

DÉLI BŐVÍTÉS: KILENCEKBŐL TIZENKETTEK: 

Portugália és Spanyolország csatlakozása:

Portugália:
1973 óta: Portugália és az EGK között szabadkereskedelmi megállapodás volt érvényben ipari és mezőgazdasági termékekre.
1974. "szegfűk forradalma" - Salazar diktatúrájának vége:
1977. Portugália hivatalosan benyújtotta csatlakozási kérelmét

Spanyolország:
1975. Franco halála 
1977. Spanyolország hivatalosan benyújtotta csatlakozási kérelmét

Mindkét ország esetében a csatlakozási tárgyalások 1985-ig tartottak.

Gazdasági és politikai elemzés:A spanyol és a portugál gazdaság állapota kedvezőbb volt, mint Görögországé, melynek egyik oka, hogy  Portugália EFTA alapító tag volt. Spanyolország esetében pedig, a Franco halálát követő modrenizációs tevékenység is hozzájárult a kedvezőbb körülmények kialakulásához.

A Közösség gazdasági természetű fenntartásaihoz az is hozzájárult, hogy számos ibériai termék vált főként az olasz és francia áruk konkurensévé. A tagállamok pedig közös agrárpolitikában elért eredményeiket féltették.

Hadügyi érvek:
Portugália NATO alapító tag, Spanyolország pedig fontos katonai támaszpontokkal rendelkezett.
Az Ibériai-félsziget mind katonai, mind gazdasági szempontok alapján stratégiai fontosságú a nyugat-európai kapcsolatok szorosabba fűzése szempontjából.

Halászati politika:
A csatlakozási tárgyalások legérzékenyebb témája volt, hiszen Spanyolország halászati flottája megegyezett a Közösség összesített halászflottájával. Végül kompromisszumos megoldás született a kérdésben.

1986. január 1. Spanyolország és Portugália a Közösség tagjává vált

Az európai integráció második szakasza (1973-1985); Az europesszimizmus időszaka I. Görögország csatlakozása

Arab-izraeli háború és az olajválság:

1973. arab-izraeli háború:

• Moszkva kilátásba helyezte, hogy az egyiptomi hadsereget fogja segíteni => USA légihidat létesített Izrael megsegítésére
• Az EK tagállamai közül egyedül Hollandia biztosította reptereinek használatát az amerikai hadműveletek utánpótlásához => az arab országok Hollandiának nem szállítottak olajat, valamint korlátozásokat vezettek be a közösség több tagállamával és az USA-val szemben
• Az események következtében drasztikusan megemelkedett az olaj hordónkénti ára, amely világméretű energiakrízist idézett elő => az ipari termelés visszaesett, a nemzetközi kereskedés darabjaira hullott
• Végül, az 1978-ban Camp Davidben hozott megállapodások alapján, amerikai közvetítéssel,
  1979-ben írták alá az egyiptomi-izraeli különbékét

Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) vezetője - Konrad Adenauer:  
Új korszakot nyitott politikájával - Ostpolitik - a Kelettel való rendezést szolgálta.

• 1970. december:  német-szovjet szerződés 
• => megnyitotta a diplomáciai kapcsolatok és a békés egymás mellett élés lehetőségét
• deklarálta a fennálló helyzetet, és Németország tartós megosztottságát
• 1971. december: a két Németország közötti szerződés:
• szabadabbá vált a nem hadászati termékek szállítása a két Németország között
• szabadabbá vált a személyek áramlása a két Németország között
• a határ közelében élők hatmillió polgár lehetőséget kaptak, hogy rokonaikat meglátogassák 

DÉLI BŐVÍTÉS: KILENCEKBŐL TIZENKETTEK:Görögország csatlakozása:

• 1959-ben elsőként jelezte csatlakozási szándékát a Közösséghez
• 1962-ben lépett hatályba a társulási szerződés
• vámunió Görögország és a Közösségek között
• 12 év után (1974) épül ki a személyek, szolgáltatások, tőke szabad áramlásának lehetősége
  
• a görög csatlakozással a Közösség karaktere is átalakult, az eddigi főként protestáns és katolikus jelleg feldúsult ortodox elemekkel
• Görögország ekkoriban mind gazdaságilag, mind földtrajzilag elkülönül a Közösség korábbi országaitól
• mezőgazdasági bázisú gazdasági teljesítménye kisebb mértékű 
• török-görög ciprusi ellentét politikai problémákat is tartogatott
• GDP teljesítménye alacsonyabb, munkanélküliségi rátája magasabb volt, mint a tagállamok átlagáé
• A Közösség a különbségek enyhítésére 7-8 éves átmeneti időt javasolt, Görögország bevételeket remélhetett a közös agrárpolitika pénzeszközeiből és a strukturális alapokból 

A Közösség fenntartásai:
Attól tartott a kilenc tagállam ,hogy az alacsony életkörülmények és a magas munkanélküliség miatt olcsóbb görög munkaerő árasztja el a nemzeti munkaerőpiacokat.
A Közösség haszna Görögország csatlakozásával:
Görögország hatalmas kereskedelmi flottájának közösségiesítésével az európai válhatott a világ legnagyobb kereskedelmi flottájává.

A Közösség, Görögország csatlakozásának a kedvező elbírálásával, pozitív példa nyújtásával kívánt szolgálni a Balkán többi államának.

1981-ben vált teljes jogú tagjává az Európai Közösségeknek és rendkívül kedvező feltételekkel csatlakozott.
Bizonyos szabályok átvételére és termékek forgalmazására átmeneti időszakot vezettek be, ezzel elősegítették Görögország gazdasági fellendülését. Az átmeneti intézkedések 1988. január 1-jével szűntek meg.

Az európai integráció első szakasza (1958-1973) IV. - Bővítés: Hatokból Kilencek

1946. Winston Churchill zürichi beszéde:

• Nagy-Britanniát nem tekinti a megalakuló Európai Egyesült Államok részének
• Nagy-Britanniát ekkor még erősebb és meghatározóbb érdekkapcsolatok fűzték az Amerikai Egyesült Államokhoz, valamint a Nemzetközösséghez

Nagy Britanniát meghívták a Montánunióba, az EGK-be, az EUROATOM-hoz, de nem kívánt csatlakozni.
Ugyanakkor szorgalmazta egy szabadkereskedelmi övezet létrehozását (az EGK mellett), amelynek megvalósításához 1958-ban kezdett hozzá a semleges és az északi országokkal.

1959. november: Európai Szabadkereskedelmi Társulás (European Free Trade Association - EFTA) megalakítása

• alapító országok:

1. Nagy Britannia (1960)
2. Ausztria (1960)
3. Dánia (1960)
4. Norvégia (1960)
5. Portugália (1960)
6. Svédország (1960) 
7. Svájc (1960)

• későbbi csatlakozó országok:

1. Izland (1970)
2. Finnország (1986)
3. Lichtenstein (1991)

•  az egymás közötti vámokat eltörölték, de ennél szélesebb körű integrációs  folyamatokat nem kezdeményeztek
• kizárólag a kereskedelmi tevékenység harmonizálására törekedtek
• nem kívántak közös politikai célokat megvalósítani
• Legfelsőbb szerve a tagországok tanácsa, egyhangú döntéshozatallal

Az EGK már létrehozásakor leszögezte, hogy nyitott az új csatlakozni kívánó országok irányába, melynek két feltétele volt.

1. csatlakozni kívánó ország európai legyen
2. a tagállamok mindegyikének jóvá kell hagynia az adott ország csatlakozását

Nagy-Britannia nem volt elégedett az EFTA gazdasági eredményeivel. Valamint látva az EGK sikereit és saját világpolitikában játszott szerepének gyengülését, 1961-ben (Macmillan konzervatív kormánya) benyújtotta csatlakozási kérelmét Írországgal és Dániával együtt az EGK-hoz. 1962-ben Norvégia is így tett.

1963-ban De Gaulle megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását, arra hivatkozva, hogy az ország nem elég felkészült. Valójában attól tartott Franciaország, hogy Nagy-Britannia csatlakozásával nőni fog az amerikai befolyás, és az új csatlakozó nem adja fel nemzetközösségi kedvezményeit, továbbá mezőgazdaságának előnyös feltételeket tud kiharcolni. Az elutasítással a többi kérelmező ország is visszalépett.

1967-ben Nagy-Britannia, Harold Wilson miniszterelnöksége idején ismét benyújtotta csatlakozási kérelmét, amire De Gaulle-nak ugyanaz volt a válasza.

1969-ben De Gaulle lemondott elnöki posztjáról, Nagy-Britannia ismét beadta csatlakozási kérelmét.
A hágai csúcson (1969) vitatták meg a tagállamok a bővítés kérdését. Pompidou (francia elnök) nem vétózta meg a csatlakozást, maradtak fenntartásai. Franciaország feltétele, hogy elfogadják a közös agrárpolitika finanszírozásának reformjait.

1971-ben (Edward Heath miniszterelnök) kiadták a "Brit Fehér Könyv az Európai Közösségbe való belépéséről":

• hangsúlyozza, hogy földrajzi, katonai, politikai, gazdasági és szociális adottságaik megegyeznek a hat tagállaméval, ezért érdemes az együttműködést kialakítani és erősíteni

1972-ben Brüsszelben aláírták a csatlakozási szerződést Nagy-Britanniával, Írországgal, Dániával és Norvégiával.

1972. szept.-i norvégiai népszavazás megerendezésével, 77%-os részvétel mellett, a szavazók 53.5%-a elutasította a csatlakozást.


1973. jan.1-jével lépett életbe a szerződés és Nagy-Britannia, Írország és Dánia a Közösség tagjává vált.

1973. a Közösségek világkereskedelmi súlya megnőtt, míg az EFTA szerepe ezzel arányosan csökkent.

Az integráció első szakasza (1958-1973) bebizonyította, hogy a Közösség képes kompromisszumok megkötésével, a nemzeti kormányok tárgyalásaival feloldani a válsághelyzetet és békés úton megoldásokat keresni a felmerülő érdekkülönbségekre. 

Az európai integráció első szakasza (1958-1973) III. Az 1965-ös válság és megoldása: a luxemburgi kompromisszum

1965. krízis Franciaország és a tagállamok között.
Oka:

• finanszírozhatatlanná vált közös agrárpolitika
• gyorsuló integrációs törekvések <--> De Gaulle törekvései

1966. január 1-jére tervezték, hogy több kérdés megvitatására kiterjesztik az egyhangú döntés helyett a minősített többségi döntés gyakorlatát

• De Gaulle ezt nem támogatta, félve a Közösség túlhatalmától, valamint, hogy a francia érdekek sérülhetnek

Hallstein bizottság és javaslata:
A Miniszterek Tanácsa megbízta az Európai Bizottságot, hogy dolgozzon ki javaslatot a mezőgazdaság finanszírozásának problémájára. => Hallstein bizottság

      Javaslatuk:

• a mezőgazdaságra vonatkozó költségvetésnek függetlennek kell lennie a tagállami befizetésektől 
• saját bevételi forrás: az agrárlefölözések + a vámok
• a jövedelemforrások fölött rendelkezésben az Európai Parlament kapott volna nagyobb jogkörnövekedést
• ehhez járult volna hozzá az agrárpolitika átfogóbb összehangolása
• mindezek a javaslatok a nemzetek feletti jelleget erősítették volna

De Gaulle számára elfogadhatatlan volt a nemzeti szuverenitásról való bármilyen mértékű lemondás
Franciaország a mezőgazdasági politikából jelentős hasznot tudhatott magáénak, amit a fent említett javaslatok nagy mértékben csökkentettek volna. Érveikkel nem tudták meggyőzni a többi tagállamot, így más eszközhöz nyúlt, megbénította a Közösség döntéshozatalát és így, a működését is.

"Üres székek" politikája:
1965. június 30-ától Franciaország töltötte be az elnökségi tisztet és azzal bojkottálta a szervezet működését. hogy képviselői hat hónapig távol maradtak, nem vették részt a a Közösség intézményeinek munkájában.

"Luxemburgi kompromisszum":
1966. januárjától Luxemburg töltötte be az elnökséget. és miniszterelnöke Pierre Werner kompromisszummal állt elő.
Bármely tagállam valamennyi ügyben létfontosságú nemzeti érdekeire hivatkozva kérheti az egyhangú szavazás lefolytatását. Ez azt jelenti, hogy valamely tagállam, amennyiben létérdekre hivatkozik, meg tudja vétózni a döntéshozatalt, hiszen ebben az esetben a minősített többség helyett, minden tagállamnak hozzájárulását kell adnia az adott ügyhöz.
A "luxemburgi kompromisszum" bár elvében szemben áll a Római Szerződés rendelkezésével, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a közösségi intézmények - kiemelten a Tanács - ismét működőképessé váltak.