Az európai integráció első szakasza (1958-1973) IV. - Bővítés: Hatokból Kilencek

1946. Winston Churchill zürichi beszéde:

• Nagy-Britanniát nem tekinti a megalakuló Európai Egyesült Államok részének
• Nagy-Britanniát ekkor még erősebb és meghatározóbb érdekkapcsolatok fűzték az Amerikai Egyesült Államokhoz, valamint a Nemzetközösséghez

Nagy Britanniát meghívták a Montánunióba, az EGK-be, az EUROATOM-hoz, de nem kívánt csatlakozni.
Ugyanakkor szorgalmazta egy szabadkereskedelmi övezet létrehozását (az EGK mellett), amelynek megvalósításához 1958-ban kezdett hozzá a semleges és az északi országokkal.

1959. november: Európai Szabadkereskedelmi Társulás (European Free Trade Association - EFTA) megalakítása

• alapító országok:

1. Nagy Britannia (1960)
2. Ausztria (1960)
3. Dánia (1960)
4. Norvégia (1960)
5. Portugália (1960)
6. Svédország (1960) 
7. Svájc (1960)

• későbbi csatlakozó országok:

1. Izland (1970)
2. Finnország (1986)
3. Lichtenstein (1991)

•  az egymás közötti vámokat eltörölték, de ennél szélesebb körű integrációs  folyamatokat nem kezdeményeztek
• kizárólag a kereskedelmi tevékenység harmonizálására törekedtek
• nem kívántak közös politikai célokat megvalósítani
• Legfelsőbb szerve a tagországok tanácsa, egyhangú döntéshozatallal

Az EGK már létrehozásakor leszögezte, hogy nyitott az új csatlakozni kívánó országok irányába, melynek két feltétele volt.

1. csatlakozni kívánó ország európai legyen
2. a tagállamok mindegyikének jóvá kell hagynia az adott ország csatlakozását

Nagy-Britannia nem volt elégedett az EFTA gazdasági eredményeivel. Valamint látva az EGK sikereit és saját világpolitikában játszott szerepének gyengülését, 1961-ben (Macmillan konzervatív kormánya) benyújtotta csatlakozási kérelmét Írországgal és Dániával együtt az EGK-hoz. 1962-ben Norvégia is így tett.

1963-ban De Gaulle megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását, arra hivatkozva, hogy az ország nem elég felkészült. Valójában attól tartott Franciaország, hogy Nagy-Britannia csatlakozásával nőni fog az amerikai befolyás, és az új csatlakozó nem adja fel nemzetközösségi kedvezményeit, továbbá mezőgazdaságának előnyös feltételeket tud kiharcolni. Az elutasítással a többi kérelmező ország is visszalépett.

1967-ben Nagy-Britannia, Harold Wilson miniszterelnöksége idején ismét benyújtotta csatlakozási kérelmét, amire De Gaulle-nak ugyanaz volt a válasza.

1969-ben De Gaulle lemondott elnöki posztjáról, Nagy-Britannia ismét beadta csatlakozási kérelmét.
A hágai csúcson (1969) vitatták meg a tagállamok a bővítés kérdését. Pompidou (francia elnök) nem vétózta meg a csatlakozást, maradtak fenntartásai. Franciaország feltétele, hogy elfogadják a közös agrárpolitika finanszírozásának reformjait.

1971-ben (Edward Heath miniszterelnök) kiadták a "Brit Fehér Könyv az Európai Közösségbe való belépéséről":

• hangsúlyozza, hogy földrajzi, katonai, politikai, gazdasági és szociális adottságaik megegyeznek a hat tagállaméval, ezért érdemes az együttműködést kialakítani és erősíteni

1972-ben Brüsszelben aláírták a csatlakozási szerződést Nagy-Britanniával, Írországgal, Dániával és Norvégiával.

1972. szept.-i norvégiai népszavazás megerendezésével, 77%-os részvétel mellett, a szavazók 53.5%-a elutasította a csatlakozást.


1973. jan.1-jével lépett életbe a szerződés és Nagy-Britannia, Írország és Dánia a Közösség tagjává vált.

1973. a Közösségek világkereskedelmi súlya megnőtt, míg az EFTA szerepe ezzel arányosan csökkent.

Az integráció első szakasza (1958-1973) bebizonyította, hogy a Közösség képes kompromisszumok megkötésével, a nemzeti kormányok tárgyalásaival feloldani a válsághelyzetet és békés úton megoldásokat keresni a felmerülő érdekkülönbségekre.